Borospohár

Tűzként robbantam életedbe,
Zabolátlan természetem felemésztett.
Nem láttam akkor mit veszítek,
Évekkel később rájöttem nagyot vétettem.
Gyermeteg lelkünk nem bírta a záport,
Honnan is tudhattam volna mennyire jó ez a mámor..
A mámor, a mámor, a mámor..

Mond miért fáj a magány?
Hol vagy te, mond miért nem vársz?
Lélegzet vételem némaságba már,
Ki hitette el velem, hogy minden szóért kár?

Gyorsan múlnak a nappalok, éjek,
Rá jöttem, a szeretettől félek.
Zabolátlan természetem nyugalomba borúlt,
Látom arcodat, de már nincs senki sehol.
Átok ül rajtam mely körbe körbe forog,
Ilyenkor csak az segít, ha szólsz, ne tétovázz csak borozz
Csak borozz, csak borozz.

Mond miért fáj a magány?
Hol vagy te mond miért nem vársz?
Lélegzet vételem némaságban már,
Ki hitette el velem, hogy minden szóért kár?

Savanyú már a bor, és csípi a szám,
Megnyílt lelkem, amit látsz.
Porrá vált testembe életet lehelek,
Boldog leszek, ha magamnak megengedem.
Kilépek árnyékomból, engedem égjen bennem a vágy,
De már nem feléd, annak adom, aki vár
Aki vár, aki vár..

Már nem fáj a magány,
Itt vagy te, aki mindíg is várt.
Lélegzet vételem hangosan jár,
Én hitettem el magammal, hogy minden szóért kár.